Fogyni nem könnyű. Sőt! Nehéz. Nagyon nehéz. De muszáj. Egészségi megfontolásokból is, meg az ember lánya nem kap egy szál színes ruhát sem magára, csak szürkét meg feketét. Pingvinnek azért nem öltözöm. Úgyhogy fogyókúra.
Háromszoros étel-intolerancia mellett étrendi megszorítás nem lehet, tehát mozogni kell, mese nincs.
Mindez tavaly őszig flottul megvalósítható volt. Akkor költöztem Budapestre. Tulajdonképpen örültem is neki, hiszen majd a nagyvárosban! Ott majd dúskálhatok a jobbnál jobb tornaórákban! Aha, ahogy azt Móricka elképzeli. Amikor először besétáltam az utcában levő kis mozgásstúdióba, még élt bennem az optimizmus. Nem sokáig. A pult mögött ülő unott kishölgy érdeklődésemre előhúzott egy lapot, amelyen fel voltak sorolva az órák, majd rámmordult, hogy válasszak.
Jojóztak a szemeim a kínálattól. Egy magyar nyelven megfogalmazott mozgásformát sem kínáltak. Körbejárva a környéket, máshol sem. Amikor félénken érdeklődtem, hogy mégis melyiket ajánlaná nekem, mert hát vannak egészségi megfontolások, és egyebek (száz kilósan nem ugrálhatsz, mert ugye szétmorzsolod a térdízületeidet), kijelentette, hogy mind jó. Dadogtam még valamit arról, hogy legalább meséljen, melyik flancos név mit takar, de válaszra sem méltatott.
Szóval a tornaórákat feladtam, de időnként visszasírom még az aszódi tornaórákat, ami egy Szakember tartott, aki flancos nevek helyett egyszerűen zenés tornának nevezte az órát. Népszerű is volt. Remélem, még most is az.
Futni nem fogok, ezt a középiskola utolsó tornaórájával együtt befejeztem. Akkor sem, ha az életembe kerül.
Maradt hát a kerékpár. Elvégre más is biciklizik a nagyvárosban, és túléli.
Bár, nehézségekbe ütközött a dolog. Egyrészt 28 négyzetméteren nem könnyű elférni, és még egy bringát is tárolni. Másrészt a második emeletre cipelni is kell, lift híján. De hát erő, izom, a bringát bírom...
Megszületett az elhatározás. Kerekezni fogok, és kész.
Először anyuéktól, Kiskunhalasról akartam elhozni a váltó nélküli biciklit. Közel is van a Keleti pályaudvar, meg talán az ilyen egyszerű kerékpárt nem lopják annyira. Csakhogy a vonatokon feszt nem lehetett szállítani, hát maradt, hogy Veszprémből hozom fel. Aztán a Déli pályaudvarról meg csak elhozom valahogy, mert ugye a metró kilőve, kerékpár nem szállítható rajtuk.
Sokan mondanak rémtörténeteket a vasútról, de én csak a legjobbakat mondhatom róluk. A tudakozóban is nagyon készséges volt a hölgy, és a pályaudvaron sem ért kellemetlenség. Ezúton is köszönöm nekik.
A neten végignéztem a lehetséges útvonalakat, és először szembesültem azzal, hogy szép dolog a netes térkép, de nem felhasználásra készült. Legalábbis nem kezdőknek. Igaz, az úttal a budai oldalon semmi problémám nem volt, meglepetésemre simán végiggurultam rajta. Az első nehézségek a Dunánál kezdődtek. A Lánchídnál, hogy pontosabbak legyünk. A térkép ugyanis kerékpárutat jelzett a hídon. Ha volt is, a turistáktól mozdulni sem lehetett rajta, mindenesetre látszani nem látszott. Pár optimista bringás megpróbálkozott az áthajtással, de én inkább toltam a járgányt. Talán a többieket követve ki kellett volna mennem az útra...
De mindez kismiska volt. A valódi zsúfoltság csak a Dunaparton kezdődött! Gyalogosan is alig lehetett mozdulni, így a kellemes dunaparti kerekezéseknek már búcsút is intettem. Képtelenség felszállni, és végigkerekezni. Toltam egy hídnyit, majd elfordultam az egyik mellékutcán (szintén térképről nézve). Csakhogy egyirányú volt, velem szemben, és nem volt bringasáv. Megint toltam egy darabig. Mire végre felszállhattam, már eléggé el voltam keseredve.
Ám nem eléggé ahhoz, hogy ne taszítson még mélyebb elkeseredésbe az a felfedezés, hogy Budapesten a jelzőtáblák csak dísznek vannak. A 10 perces úton vagy ötször kellett befékeznem, mert egy-egy négykerekű benzinfaló úgy gondolta, nem adja meg az elsőbbséget. Igaz, a második után már le sem vettem a fékről a kezeimet. Nem történt baj, de nem mostanában fogok lekerekezni a Dunához, az biztos.
Hazaérve felcipeltem magam, és a biciklit a másodikra. Kerek nyolc perccel tartott tovább az út, mint metróval.
Budapest nem is olyan nagy.
